 |
| ERDEI Krisztina: Extraordinary Exclusion 57, 2009 |
A körkérdésre érkezett anonim válaszok:
Számomra a leginkább releváns tendencia a kortárs magyar művészetben az a posztmodern érzékenységhez köthető, főleg testreprezentációs kérdésekkel foglalkozó szemlélet, amely motívumhasználatában, retorikájában a túlzásra, excesszusra épít és leginkább a „dekadens” jelzővel írható körül. Ez a nemzetközi áramlatokba is könnyen beilleszthető, ám nehezen meghatározható vonulatot nem nevezném igazából irányzatnak, inkább azonosságok laza hálózatának tűnik, amely Magyarországon inkább elszórt egyéni teljesítmények összességeként határozható meg, de például a Roham művészeti központ és magazinhoz köthető vizuális produkciók alapvetően ezt a tendenciát erősítik. Ez a hibrid szemlélet jellemzően kerüli az ideologikus megközelítéseket, téma- és nem médiumcentrikus, gyakran használja bizonyos szubkultúrák (pl. goth) nyelvezetét vagy akár más műfajok (film, képregény stb.) narratíváit, illetve a camp vagy a trash kultúráját. A műfajok közti átjárások leglátványosabb formája, hogy ez a képzőművészeti kör egyre aktívabb kapcsolatot tart fent a fiatal kortárs magyar irodalom (főleg líra) sajátos, hasonlóan szubverzív szellemben dolgozó, és egyre elismertebb tagjaival, amely a kölcsönös motivációkon túl közös projektekben is megnyilvánul.
Konceptuális művészet, szociális érzékenységű művészet, politikai művészet.
Talán a legnehezebb feladat egy magyar kortárs művésznek megtalálni azt az egyensúlyt, ami a hazai művészeti egyetemen tanult paradigma (ami egy „hagyományosabb”, modernista hozzáállású művészetpedagógia produktuma) és a korszerű, „nagyvilági” posztmodern és poszt-posztmodern vizuális, kifejezési nyelvezet között van (amit inkább önerővel tanul). Ebben az egész egyensúlykeresésben a művésznek ráadásul még a saját identitását, egyéniségét is meg kell tartania. Van, akinek sikerül, és van, akinek nem.
Amikor megértettem, hogy nem az egyiket vagy a másikat kell választanom és azt is, hogy nem az egyik a rossz, a másik pedig a jó, hanem hogy mind a kettő az egyéniségem szerves része és hogy mindkettőből tudok meríteni az alkotói folyamatban, számomra nagyon fontos, hihetetlenül felszabadító fordulópont volt az alkotásomban.
Kooperáció
dokumentarizmus és formalizmus
Egyrészt a múltba tekintés, az őrzött emlékek kiemelése a jelenbe, a díszletszerűség, mesterkéltség.
A legmeghatározóbb, a művészet lényegétől távol eső erőltetett „ötletelés”, koncepciógyártás, élvezhetetlenség, tanácstalanság…önmegsemmisítés…dilettantizmus… Ezen tendenciák hatása alól igyekszem távol tartani magam.
Az egyik meghatározó irány, ahogy én látom, a szcéna működésére, milyenségére, és a mai magyar társadalom és politika helyzetére reflektál, leginkább kritikusan. Engem a szűkebb környezet érdekel - keresés, rátalálás, sejtés.
A tendencia helyett inkább sok a „trendencia” sajnos.
Ami engem irányít, az túl egyszerű és csak annyit írnék le belőle, hogy olyan munkákat szeretek, amiket csakis a saját műfajának eszközeivel lehet létrehozni.
A lokális kortárs (teoretikusok szerint posztszocialista+globális) közeg kulturális újraértelmezése, vagy új módon való megközelítése (vagy eltérítése). A különböző médiumok közötti sima és totális átjárhatóság.
Társadalmi jelenségekkel foglalkozó művek.
Nőművészet, mely egy kategória, aminek részének vallom magam.(Sajnálatos, hogy sokan
negatívan állnak hozzá.) Fontosnak tartom és szeretném megújítani, mert már elfogadott és
már a férfiak is változtak. Férjhez mentem, amit névhasználatom is mutat. Férjem nevének
használatát, a hozzá való tartozásomnak a kifejezését, radikális döntésnek érzem, ezt nem használó kortárs nőművészek között. A házasságot és a felelősség vállalását fontosnak tartom annak ellenére, hogy korosztályomban úgy tűnik, mintha hiányozna ennek a felelősségnek a felvállalása, ezért ezt tettem identitásom és művészetem részévé. Festőnő vagyok és a nőművészek újabb generációjába sorolom magam, ezen belül elfogadom a feleség, a család, az anyaság szerepeit is.
Egyszerűség, összetettség és ellentmondás. Szemtelen lazaság.
Szerintem most leginkább a társadalomkritika. Úgy érzem, hogy most ez a leghangsúlyosabb terület, ugyanakkor engem a társadalmon belül az emberi élet minősége, céljai, a lélek működései érdekelnek, mert a társadalom is az emberi viselkedésen, érzéseken alapszik, így a gondok, negatív jelenségek okát és megszüntetésének forrását abban keresem.
Nem érzem úgy, hogy a saját munkáim szoros kapcsolatban lennének a kortárs tendenciákkal, nem azok irányítják, mert ezeket múlandó dolgoknak tartom. Az idő majd eldönti, hogy hova sorolnak.
Szerény véleményem szerint, képtelenség egyetlen, „legmeghatározóbbra” szűkíteni a kortárs magyar képzőművészetre ható tendenciák halmazát. Legalábbis nem érzékelek olyan domináns irányzatot, ami engem alapvetően befolyásolna. Az biztos, hogy e pillanatban, a konceptualizmus erősen visszaszorulni látszik a paraván mögé, és úgy tűnik, újra beindult a lázas „tárgykészítés”, ouvre-mítosz építés. A művészet bolhapiaca új erőre kapott, a kacat-standok terítéke egyre terebélyesebb. Ha ezt mégiscsak fő tendenciának tekinthetjük, akkor ez „irányítja” az én tevékenységemet is, amennyiben műtárgyak létrehozásában gondolkodom leginkább.
Szabadság
 |
| CZENE Márta: Útközben, 2010 |
Egyre több kortárs magyar alkotónál látom, hogy mondanivalójukat több technika vagy médium segítségével fejtik ki. Még a hagyományosan egyféle kifejezőeszközt használó művészek közül is többen kirándulnak más képzőművészeti területre. Ez a helyzet - a dilettantizmus veszélye mellett - a friss szemlélet lehetőségét rejti magában. Talán a technikai fejlettség vagy az impulzusok sokfélesége készteti a művészeket többféle megoldásra, talán a szabad választás lehetősége, tény, hogy ezek az átjárások gazdagítják a művészetet és új irányokat teremtenek.
Alapvetően festészettel foglalkozom, de engem is foglalkoztatnak más mediális önkifejezési módok. Most a festészet mellett az animáció érdekel.
A kortárs magyar képzőművészetet nem tudnám jellemezni. Szinte minden nyugaton jelenlevő tendencia (trend?) megtalálható. Ilyen is, olyan is. Egy-egy alkotó munkássága van hatással rám.
A mai magyar művészetben – legalábbis a kiállítóhelyeken látottak alapján –, egyre fontosabb a társadalmi, szociológiai elköteleződés. A művek gyakran nem csak vizualitásuk által, jelenlétükkel szeretnének hatást gyakorolni, hanem bevonnak olyan, akár művészeten kívüli világokat is, amelyek segítségével addig nem ismert módon tudják felhívni a figyelmet a mai ember, vagy az intézményrendszer szellemi, egzisztenciális helyzetére. Az alkotó(k) (ön)ironikusan közelítenek a felvetett problémákhoz.
Jellemző a hagyományos képzőművészeti ágak határainak feloldódása, illetve a különféle műfajok (rajz, festés, videó, fotó, stb.) együttes, akár átjárható, egy-egy művészre jellemző sajátos használata. Bizonyos műfajok pl.: a rajz, különösen előtérbe kerültek.
Az én tevékenységemre ezek a jelenségek annyiban hatnak, hogy figyelem őket, de csak annyit veszek át e stratégiákból, amennyit az önfejűségem és a saját alkotói világom, vonzalmaim megengednek. Tehát nem mondhatnám, hogy közvetlenül irányítanának az aktuális tendenciák, de ugyanabból a világból szűrődnek le, ahonnan én is szerzem a benyomásaimat, ezért fontosak számomra.
Szerintem ugyanaz, mint többezer éve: megfigyelés. Aki elég érzékeny és önmagán kívül mással is tud foglalkozni, és folyamatosan megfigyel, az bármelyik tendenciába azonnal beilleszkedhet, de ha már unja, ő fog kitalálni új tendenciákat. Szerintem a kortárs magyar művészet legmeghatározóbb tendenciái nem változtak, és az egy helyben toporgástól (=saját korlátaimtól) ideges leszek. Az én tevékenységemet a félelem legyőzése, és az őszinteség felvállalásának taktikázás nélküli tendenciája irányítja.
Különböző társadalmi jelenségek vizsgálata, legyen szó lokális, vagy globális kérdésekről, legyenek a művészek felvetései konkrétak, egyszerűek, vagy összetettek; a szűkebb, vagy tágabb környezetükben megfigyelt jelenségekre reagálnak, ezekből a kérdésekből kiindulva generálnak válaszokat, vagy kérdéseket. Ha lehet azt mondani, és nem tévedek, akkor másik fontos jellemző, hogy sok esetben a műalkotások efemerek, időszakosak, mobilisak, vagy ha maguk a művek nem is, de a témák, amikre reflektálnak, azok. Azt gondolom, az is jellemző, hogy narratívak, sok esetben valamilyen jelenségről beszélnek. Mindebből kiindulva fontos jellemző tehát az, hogy a kortárs magyar művészet olyan, mint egy reagens anyag. Azt gondolom, az én munkáimban is fellelhetőek ezek az irányvonalak.
Nem tudom, nem látok a mai művészetben egységes tendenciát, pláne HÚZÓ ágazatot nem!
Sok tendencia létezik - kicsit már mind túlrágott -; installációs művészet, intermédia, klasszikus festészeti témák: csendélet, fotó-átírások, figura, portré, stb., a szobrászaton belül a klasszikus trendek ugyancsak: nonfiguratív, kissé meditatív, formaboncolgatós unalmas szobrászat, amit megvesz a műgyűjtő, mert értékállónak tűnik, vagy a játékos hangvétel, stb… talán egyéni útkeresések, kisebb csoportosulások, nem tudom.
Az évszázadokon átívelő holland alapokon nyugvó európai tájképfestő folyamat részesének tartom magam. Ez az áramlat önmagához híven hangos kiáltványokkal nem jelentkezik, de tetten érhető mindazon alkotóknál, akik a realizmus fogalomkörében vagy annak határmezsgyéjén dolgoznak. Szűkebb megközelítésben azoknál, akik a látkép tematikában gondolkodnak.
Nincs kellőképpen (?) rálátásom a kortárs magyar képzőművészetre, talán a kritikus törekvések erőteljesebben megjelentek mostanában. A művek/életművek továbbra is nagyrészt izolálva vannak, az emberek, a „közönség” pedig az utcákon. Persze ez mindig, mindenhol így volt, nem csak ma és nem csak itt tapasztalható. A tevékenységemet nagyrészt én irányítom, nyilván valamiféle „korszellemtől” nem tudva mesterségesen elszigetelni, ez nyilván nem is koncepció.
Dadaizmus, intermediális művészet
A mai magyar kortárs művészet tendenciáját nehezen tudnám körvonalazni. Egyrészt, mert szerintem számtalan összetevőből áll, amik hol felerősödve (társadalomkritikai hangvételű műalkotások), hol elhalkulva, de jól nyomon követhető módon mindig is jelen vannak a kortárs szcénában. Másrészről talán azért is nehezen körvonalazható, mert nem hiszem, hogy az alkotók többsége úgy állna neki dolgozni, hogy „na ma milyen kortárs tendencia szerint fogok alkotni”.
Őszintén megvallva, engem még nem határozott meg senki, hogy hol a helyem, és milyen tendenciához is kapcsolhatók a munkáim. Valószínűleg azért, mert talán nem is lehet. A választ nem tudom. Mindenesetre, ha lenne olyan kortárs magyar tendencia, hogy szatirikus, szemfényvesztő, esetleg szürreális, valószínűnek tartom, hogy tevékenységemet eléggé meghatározó irányba befolyásolnák. Ilyen szempontból tendenciátlan vagyok, de alkotásaim, úgy gondolom, méltón képviselik a kortárs magyar grafikát.
Általában foglalkoztat mit is jelent a fényképezés proliferációja, digitalizálása, a fényképek digitális manipulálása és, hogy hogyan gondolkodhatunk annak következményeiről.
Érdekel a fogyasztói életmód, és az azt fenntartó tömegkommunikáció, a manipuláció elterjedése, a digitális, virtuális és „vezeték nélküli” kommunikáció, a tömegmédia hatása az emberek viselkedésére és szokásaira.
Nem tudom, hogy van-e a kortárs magyar művészetnek tendenciája, s ha igen, akkor hatna-e rám, de azt nem gondolom, hogy irányít. Akaratom és talán tudatom ellenére is hatnak rám események, ez teljesen természetes. Földrajzilag determinált helyen, részben meghatározott társadalmi közegben élek, dolgozom. Külső hatások érkeznek a művészeti szférákból, de más területekről, eseményekről, sőt dominánsan a mindennapokból. Szeretném azt hinni, hogy tevékenységemet döntően én irányítom, éppen aktuális állapotomnak megfelelően.
Nem ismerem eléggé a kortárs magyar művészeti szcénát. Az én tevékenységemnek főbb inspirációs területe a politika, és a társadalomtudományi témák.
Mint művész, engem az identitás kérdése foglalkoztat leginkább, hogy a tevékenységem miként kapcsolódik a közös létkérdésekhez, saját magam merre tartok, honnan jövök, mitől érzem a társadalomban sokszor magányosnak magam. Konkrét helyzetelemzéssel próbálkozom, főleg az apró, hétköznapi tárgyak átiratakor – pl. vágódeszka, műsorújság, labda stb. Érdekel, hogy a politika, a társadalmi feszültségek hogyan hatnak a hétköznapi létre, a kettő között milyen összefüggések vannak. Egyébként az utóbbi időben egyre inkább látszódik a nőiségre jellemző utalás.
Valójában az irányítja a tevékenységemet, ami rám hat. Irányzatoktól függetlenül ezt próbálom kifejezni olyan eszközökkel, melyek a legalkalmasabbak a megjelenítésére.
Ha mégis kategorizálni kell, akkor a pop-art és a koncept áll hozzám a legközelebb.
Az örök készenléti állapot.
Földrajzilag, történelmileg is olyan helyzetben és időben vagyunk, hogy távoli dolgokhoz hasonlítjuk magunkat - nem csak a művészeti területek fiatal generációja van folyamatosan az öndefiniálás kényszere alatt.
Nem szeretném ha a reflexió messzebb vinne az "itt és mosttól", azt, ami körülvesz, nem valamihez képest, hanem önmagában szeretném megérteni.
Én eléggé periférikus alakzat vagyok, nem feltétlenül a művészeti tendenciák határozzák meg a tevékenységemet, bár mostanában egyre jobban érzem hatásukat. Nem vagyok a szakma sűrűjében, információim gyakran másod-, harmadkézből vannak, tehát nagyon szűrtek, csatornáim végesek, az időm erre minimális.
Röviden inkább egy felsorolást tudok adni, mintsem körülírni azt, hogy ma mi fontos nekem itt: the Randomroutines / Société Réaliste / perimédia / Tehnica Schweiz / NMA / plágium2000 / SZAF / FKSE / tranzit.hu
Hogy mi a kortárs magyar művészet legmeghatározóbb tendenciája, azt nem tudom, de az én fantáziámat leginkább azok a munkák indítják be, amik közvetve vagy közvetlenül reflektálnak a jelenre, az „itt” és „most”-ra, illetve az emberre mint esendő lényre.
Pár hete érzem azt, hogy csak festés közben tudok megnyugodni. Terápiás jelleggel hat rám, már az is, ha csak ülök a műteremben.
Szeretném azt hinni, hogy az a motiváció, hogy a kortárs képzőművészeti közeg egy olyan kommunikációs tér, ahol szabadabban lehet megjeleníteni azokat a kérdéseket, problémákat, amik napi szinten foglalkoztatják a művészeket, illetve amikkel a társadalomtudományok is foglalkoznak. Emellett persze ugyanilyen fontos, hogy anyagi-, és befogadói szinten is eladható művek jöjjenek létre.
Ami engem érdekel, az a videónak, mint médiumnak használata, kutatása. Ez nem a legmeghatározóbb tendencia, bár szerintem ilyen – egy, ami a legmeghatározóbb-, nincs is.
Önmeghatározási problémák, leginkább a még mindig meglevő kelet-közép európai különbözőséget kell folyamatosan megérteni, vagy legalább tudatosítani. Ellentmondásosságot látok magam körül, formailag mindenképp a vezető áramlatok befolyásolnak, mivel mi a periférián vagyunk, viszont a különbözőségünkre, vagyis erre a valamifajta „barbárságra” nagyon büszkék is vagyunk. Úgy gondolom, hogy az én alkotói tevékenységemet is erősen meghatározza ez a kettősség és az ezzel való küzdelem.
Úgy érzem, hogy megindult egy jó értelemben vett érdeklődés a (bel)politika, szociális- és társadalmi kérdések iránt - eddig ez nagyon hiányzott. Persze ez még nem jelenti azt, hogy ez irányítaná a tevékenységemet, de érdekel, foglalkozom vele.
Azt gondolom, hogy a Nicolas Bourriaud által elnevezett Relációeszétika egyértelműen erős tendenciaként mutatkozik a hazai szcénában is. A művészi gyakorlatok olyan megnyilvánulási formáira gondolok, amelyben a művészet mint közösséget formáló erő, kohézió kap főszerepet. A kiállítótér nem csak egy szubjektív saját tér, a mű nem feltétlenül egy örökérvényű és egyjelentésű tárgy, hanem inkább a művész által beindított kapcsolatteremtés lehetősége. Az előbbiekkel összefüggésben áll az is, hogy az a művészi "játszótér" hétköznapi életterekre tolódik, és hogy a művészi tevékenység mindennapi tettekre cserélődik ki.
AZ ŐSZINTESÉGBEN HISZEK
nem a legmeghatározóbb tendencia irányít,
azt tartom magamról legalább is.
Címszavakban kifejezve: lázadás, reflektálás világunkra, környezetünkre (szűkebb és tágabb értelemben), társadalomkritika, általában a kritikus szemlélet, kísérletezés, kutatás és a már létező művek újraértelmezése.
A médium milyensége szerintem szinte lényegtelen, az üzenet a legfontosabb.
A művészet társadalmi problémákra való reflektálását meghatározó tendenciának tartom. A művészi kifejezésmódban pedig egyre gyakrabban jelenik meg az emberek aktív módon való bevonása a művészeti produktumba.
A kortárs magyar művészet irányvonalát tekintve több minden jut eszembe, ami a saját művészeti tevékenységemet irányítja.
Reflexiók egy szóval kifejezve. Társadalomkritikai mondandóval a gender, az identitás, a globalizáció, a természet, a tradíciók témaköreteit érintve, sok esetben lázadó megfogalmazásban bizonyos dolgokkal szemben, vagy azok ellenében. A művész szerepkörei kibővülnek aktivista törekvésekkel.
Sok kis törekvés, eszme egyszerű, letisztult formákban, kíméletlen objektivitással és iróniával reagál a mai létállapotra. A kiszolgáltatott, elidegenedett közegbe kényszerült ember gondolatai fogalmazódnak meg bennük.
Megértésük hatása véleményformáló, az újra, az előítélet-mentes szemléletre nevelnek. Történelmi, politikai, szociális, egzisztenciális, vallási problémákat fejtegetnek a kortárs magyar műalkotások, melyek egyfelől a tradicionális kifejezőeszközök legújabb és legmodernebb módosulásaival artikulálnak (festmény, rajz) vagy konceptuális megértést kérnek a befogadóktól.
Nem tudom, mi a legmeghatározóbb.
Én egy olyan tendenciába sorolom magamat, amely hatalmi, figyelem-gazdasági szempontból marginális ugyan, de elterjedt: szarik a kapitalista progresszióra, az eredetiség kultuszára. A status quora jellemző túltermelés(kényszer)re reciklált, trash munkákkal felel, inkább gegekkel operál, mintsem hogy részt vegyen banális politikai diskurzusokban, és ha a túlélés végett pályázatokon vesz részt, marha kellemetlenül érinti a kompetitív keret, melybe akár barátaival szemben kényszerül bele.
Nehéz lenne megnevezni a kortárs magyar művészet legmeghatározóbb tendenciáját.
Véleményünk szerint mára a kortárs művészetben, mint ahogyan más területeken is (pl. ifjúsági szubkultúrák területén), párhuzamosan több mikro-szcéna különíthető el. Ezt figyelembe véve tehát, nem nevezhető meg egy vonulat "a legmeghatározóbb tendencia"-ként. Ha a kérdés úgy szólt volna, hogy mik/melyek a kort. magyar művészet legmeghatározóbb tendenciái - és a Te tevékenységed melyikbe sorolható / besorolható-e valamelyikbe, nos, akkor egyszerűbb lett volna konkrét választ adni a kérdésre, így viszont nem megy… Talán csak annyi: nincs ilyen trend.
Nem ismerem a kortás magyar művészet legmeghatározóbb tendenciáját, és ezért e tendencia nem irányítja tevékenységem.
Kritika
Mivel alapvetően a festészet a fő tevékenységem, ezen belül világosan érzékelem a figuralitás térhódítását, leginkább a saját generációmon belül. Azt tapasztalom, hogy a kortárs szcéna szinte minden felületén, ahol festészetről esik szó, az absztrakt festészet szinte teljesen eltűnt, esetleg tematikusan a geometrikus absztrakt művészet jelenik meg.
A másik tendencia amit tapasztalok magam körül, az a műfaji keretek feloldódása: az alkotók bátran használnak különféle technikákat, nyúlnak különböző médiumokhoz, akár keverve azokat. Ebből a szempontból fontosnak érzem a művészeti együttműködéseket, amelynek keretén belül sokan dolgoznak közösen csapatmunkában, amely felszabadítóan hathat.
Pár éve dolgozunk együtt Antal Balázs képzőművésszel különböző projekteken, és a közös munka bizonyos értelemben egyfajta műfaji felszabadulást hozott mindkettőnk egyéni munkásságában, ötvözi mindkettőnk tapasztalatait és gondolkodásmódunkat. Én festőként, Balázs pedig grafikusként végzett a Képzőművészeti Egyetemen, eddigi közös munkáink leginkább helyspecifikus installációk voltak.
Szerintem nem lehet egységes tendenciáról beszélni, de ami engem meghatároz, az kétségtelenül a politikai és társadalmi problémákkal foglalkozó kritikai attitűd.
A preconstipáció
A tevékenységemre direkt módon nem hatnak a magyar művészet tendenciái. Igyekszem nem irányzatokba bekapcsolódni, hanem hagyni, hogy „ráérezzek” a dolgokra. Ha mindenféleképpen meg kell jelölni, akkor neokonceptuális attitűdből fakadó kritikai design, adatvizualizáció.
A túlélés
Egyik meghatározó jelenség a befelé figyelésből eredő alkotói munka, amely ha reagál is a jelen külvilágra, mégis időtlen, mindenkor fontos dolgokkal foglalkozik.
A művészeti tevékenységemet befelé irányítom, az alkotás folyamata, a meditatív állapotban időzés a fontos számomra.
Az én tevékenységemet nem a kortárs magyar művészet tendenciái irányítják. Legalábbis nem elsősorban. A legmeghatározóbb tendenciát én a „FIKÁ-nak” látom, de nem a konkrét pályázatra értve ezt. A fika, fikázás, kifigurázás igen sokszor és sokféleképp jelenik meg a mai fiatalok művészetében. Hogy csak pár példát említsek: Horváth Tibiék, Mécs Miki, Máriás doki is természetesen, Kétfarkú Kutyák, Vályi Péter, Borsos Lőrinc páros és még sokan mások.
Természetesen ezt a fajta reflexiót a kor hordozza magában, mondhatni adja hozzá a magas labdát, és ennek köszönhetően én is bele-bele nyúlok ilyesmibe. Például Vályi Petivel most készülünk csinálni egy ide sorolható akciót: „200 vidéki művész kiveri a faszát Pesten” címmel – de ez még titok (készülőben van).
Azt nem mondhatom, hogy a társadalom és az aktuális dolgok kritikus szemlélete nem jelenik meg a munkáimban, mivel igen fontos szerepet játszik a gondolkodásomban ez a hozzáállás. De én elsősorban festő vagyok, képekkel foglalkozom. A festészet, mint technika érdekel, és az általa létrehozható dolgok, az azzal megfogalmazható összetett gondolatok/ érzelmek/ satöbbik.
A kritika, karikatúra (nem viccrajz!) így igen fontos szerepet kap gondolkodásomban, és ezáltal alkotásaimban. Ha nem éreznék elhivatottságot a festészet és a rajz iránt, akkor valószínűleg én is a fent említett művészek eszköztárához hasonló dolgokkal foglalkoznék. De ha így tennék, akkor e két dologban megmutatkozó tehetségemet elpocsékolva érezném.
Nem mellesleg úgy érzem, hogy még mindig lehet a képek területén időtálló és minden korhoz szóló műveket létrehozni, melyek hűen reprezentálják (akár tudatosan, akár nem) ennek a kornak minden problémáját, de örömeit is. Bár az egész tendencia, amit fent vázoltam hűen reprezentálja a kort, azért a festészet megmarad egy jó iskolának, hiszen ha megnézzük a legtöbb „nem-festő” kortárs művész - még a „fikázósok” is – a festészeten (őket az azon keresztül oktató művészeken) keresztül tanulta meg, amit ma tud.
Amennyiben ez a kérdés általános jellemzőre értendő: A kortárs magyar művészetben jellemző a globális művészeti térben felmerülő tematikáknak egy szűkített mezőben való értelmezése.
Trendiség.
Bizonyos szinten lehetséges.
Ez a kérdés nekem nem teljesen világos.
Természetesen besorolható valamilyen irány(ok) alá (ezt a tevékenységet meghagynám a művészettörténészeknek, kurátoroknak), de nem gondolom, hogy ez (a legmeghatározóbb tendencia) irányítaná a működésemet.
Nem látok egy nagy átfogó tendenciát. Irányokat, trendeket látok.
Munkáim egy folyamatos analízis különböző elemeiként értelmezhetőek. Dialógusok a valósággal, a közeggel, ami körbevesz (nevezzük külvilágnak). Fontosak számomra az apró részletek és a többrétegűség, nem csupán szemiotikai szempontból, de az alkalmazott technikák tekintetében is. Események, élethelyzetek, illetve az ezekből eredeztethető, vagy ezekhez szorosan kapcsolódó asszociációk, érzések, értelmezések inspirálnak. Jelenségek, fogalmak, az idő, a van-volt-lesz, az ember által hagyott nyomok, ezek viszonyai, közös élmények, társadalmi és szociális képtelenségek, a rész-egész kérdéskör, mindig egy személyes szűrőn keresztül jelennek meg munkáimban egy induktív, részletező hangnem keretein belül. Foglalkoztat a grafika jelene, új útjai és lehetőségei. Számomra a grafika nem egy holt nyelv. A grafikai technikák komoly eszköztárat jelentenek. Szívesen ötvözöm a hagyományos sokszorosító grafikai technikákat egyedi analóg eljárásokkal, és digitális eszközökkel is. Igyekszem a grafika progresszív, kísérletező ágát művelni, így jutok el gyakran „borderline” jelenségekhez, azaz különféle határesetekhez. A határok kereséséből és feszegetéséből adódik, hogy munkáim között a hagyományos nyomatok mellett installáció, plasztika és animáció is található. A „borderline” alkotások számomra új utakat nyitnak.
